Juhász Péter, az Együtt 2014 politikusa megjelent a Globális Marihuána Menet hazai tüntetésén. A jobboldali politikusok úgy marakodtak a híren, mint vérebek a koncon: mohón csócsálták és jóízűt böfögtek rajta. Mintha valami óriási szenzációra bukkantak volna. Mintha nem éppen arról a Juhász Péterről lenne szó, aki a Kendermag Egyesület alapítójaként vonult be a köztudatba. Aki 2003 óta egy tucat hasonló marihuána-tilalom elleni tüntetés főszervezőjeként vált ismertté, és 2006-ban önmagát jelentette fel azért, mert saját fogyasztásra kendert termesztett otthon. Vajon tényleg odáig jutott a magyar demokrácia, hogy szenzációnak számít, ha egy ember politikusként is ki mer állni a soha meg nem tagadott nézetei mellett? A lejáratókórus természetesen egyetlen épkézláb érvet sem hozott fel a tüntetés céljával – a kender mint legális termék szabályozásával – szemben. Minek is fáradjanak érveléssel? Elegendőnek tartják a “naming and shaming” módszert: hisznek benne, hogy ha egy politikusról bebizonyítják, hogy drogpolitikai reformokat szorgalmaz, az elég ahhoz, hogy megszégyenítsék és tönkretegyék.
“A drog nagyon veszélyes, azt gondolom nem kell hangsúlyoznom” – ilyen és ehhez hasonló épületes bölcsességekkel gyarapodhat az, aki végighallgatja a Magyar Rádió Csomós Miklóssal, a fővárosi főpolgármester helyettesével készített interjúját. Nehéz eldönteni, hogy a lojális lakájként a méltóságos polgármester-helyettes úr alá kérdező riporter a semmitmondóbb, vagy a válaszoló maga. Csak éppen olyan apróságok nem derülnek ki a műsorból, mint például hogy pontosan milyen szakmai szervezet bevonásával, milyen módszerrel, hány iskolában, hány órában, mennyiből folyik ez a bizonyos prevenciós program.
A héten hatályba lépett a törvény Rhode Island államban, ami megszünteti a kannabisz fogyasztók büntetését. Miközben Magyarország szigorít, a marihuána-tilalom vesztésre áll az USA-ban.
Kevesen tudják, hogy éppen ma van 94 éve, hogy Magyarország első és azóta is utolsó teljes országos szesztilalmát bevezette a Tanácsköztársaság. Az alkoholellenes mozgalmak szorosan kötődtek a baloldalhoz, a szesztilalom rövid életű maradt. Vajon miért bukott meg a szesztilalom, és miért ellenezte Lukács György filozófus, az akkor népbiztos a tilalom visszavonását?
Miközben jelentősen nőtt a kábítószerek injektálásának száma, az állami támogatások elapadása miatt a tűcserék 2012-ben 35%-al kevesebb steril fecskendőt tudtak kiadni. Vajon addig kell várnunk, amíg kitör a HIV-járvány, hogy a döntéshozók észbe kapjanak?
“Szeretem szívni a ragasztót, másom nincs is,” jelenti ki a zavaros tekintetű fiatal srác, és jól beleszippant a zacskóba. “Hét éve élek itt az utcán, és minden nap meg kell küzdenem az élettel.” Bukarest Északi Pályaudvarától nem messze járunk, éjjel 11 körül jár az idő. Egy AIDS-ellen küzdő romániai civil szervezet, az ARAS utcai megkereső buszával érkeztünk ide, hogy a drogfogyasztó és szexmunkás utcagyerekekről filmezzünk. Ezrével élnek a városban. Sokan közülük a csatornahálózatba vették be magukat, ahol nem zavarják őket a rendőrök, és ahol még télen is elfogadható a hőmérséklet. Ahogy a mikrobuszunk (ami eredetileg mentőautó volt) megáll a pályaudvarral szemben, egyre több alak bontakozik ki a homályból – egyesek szó szerint a föld repedéseiből kúsznak elő. A rendőrök ugyanis folyamatosan bebetonozzák a csatornanyílásokat, a hajléktalanok azonban új lukakat vájnak a földbe, amelyeken, bár csupán hason csúszva-másza, de be lehet hatolni a csatornák mélyére. Bele sem nagyon merek gondolni, hogy milyen lehet az élet odalent.
A kanadai Vancouver rendre a világ legélhetőbb városai között szerepel a felmérésekben - mégis, a gazdagság és jólét csak az érem egyik oldala. Alig néhány utcával központtól, a hipermodern felhőkarcolok árnyékban húzódik meg a város Downtown Eastside negyede. Az itt lakók nem sokat élveznek a gazdagságból, többségük hajléktalan, vagy koszos bérszobákban nyomorog, sokan közülük drogfüggők és szexmunkások. A vancouver-i városvezetés egészen a 21. század elejéig a jelenlegi magyar kormányhoz nagyon hasonló eszközökkel kívánta kezelni ezt a problémát: rendőri razziákkal, hajléktalanszállókkal. 2001-ben a város vezetése egy új drogstratégiát vezetett be, ami a rendőri eszközök mellett nagy hangsúlyt fektetett a megelőzésre, a kezelésre és az ártalomcsökkentésre. A nyílt színi drogfogyasztás felszámolására, a HIV fertőzések és túladagolási halálesetek visszaszorítására itt nyitották meg Észak-Amerika első - és ezidáig utolsó - ellenőrzött drogfogyasztói szobáját, az InSite-ot. Itt a fogyasztók steril körülmények között adhatják be a szert, és túladagolás esetén a személyzet beavatkozik. A TASZ tavaly filmet forgatott erről az úttörő kezdeményezésről - filmünkben a téma legismertebb helyi szakértői szólalnak meg.
Alig száradt meg a nyomdafesték a pszichiáterek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének újabb kiadásán (DSM-5), máris hatalmas viták keresztüzébe került. A mentális rendellenességeket felsoroló és rendszerező kézikönyvet a pszichiáterek bibliájaként is szokták emlegetni az USA-ban. Már a korábbi kiadásokat is sok kritika érte egyes szakemberek és civil aktivisták részéről, az 5. kiadás egyik leghangosabb kritikusa azonban ezúttal nem kisebb szaktekintély, mint az előző kiadást (DSM-4) szerkesztő szakértői csoport vezetője, Allen Frances professzor.
Mi a közös Pat Robertson baptista lelkipásztorban, Arianna Huffington liberális médiaguruban, David Koch konzervatív üzletemberben és Snoop Dog rappersztárban? Nem sok, de az igen, hogy mindannyian a marihuána legális termékként való szabályozását részesítik előnyben a tiltással szemben.
Bár az Egyesült Államokban egyre több államban legalizálják a marihuána gyógyászati célú felhasználását, itt K-Európában még mindig börtönnel fenyegetik azt, aki bármilyen célból rágyújt egy spanglira. Van ugyanakkor egy olyan gyógyászati termék, ami gyakorlatilag folyékony marihuánát tartalmaz, és esélyes, hogy nálunk is hamarosan törzskönyvezni fogják.
A TASZ filmes csapata ősszel Washington államban járt, ahol a marihuána fogyasztását és forgalmazását legalizáló I-502 népszavazási kezdeményezésről forgattunk. A washingtoniak többsége igent mondott a legális fűre – de vajon mit jelent ez a gyakorlatban? A filmünkben választ adunk erre a kérdésre.
Mint Dr. Green is beszámolt róla a Kenderzsuppon, a Fehér Ház drogellenes irodája (ONDCP) a kormány mississipi laborjának adataira hivatkozva állítja, hogy a marihuána potenciája 30 éve a legmagasabb szintre, 9,6%-ra emelelkedett. Úgy tűnik, az ONDCP számára immár évenként ismétlődő hagyománynak számít, hogy sajtóközleményt adnak ki a még erősebb és és még veszélyesebb fűről. Tavaly nyáron ilyentájt ugyanis (milyen meglepő…) szintén az hír járta be a médiát, hogy a fű potenciája soha nem látott magasságba emelkedett. De ez már akkor sem számított újdonságnak: egy az Addiction c. folyóiratban nemrég publikált ausztrál kutatás szerint valójában egészen a 70-es évekig dokumentálható az a törekvés, hogy a füvet egyre veszélyesebb és potensebb szernek tüntessék fel. 1990-ben William Bennet, az akkori “drogcár” kijelentette, hogy “ha a 60-as években marihuánát szívó emberek a mai marihuánás cigarettákba beleszívnának, hanyattesnének”. 1995-ben Lee Brown drogügyi kormányhivatalnok arról beszélt, hogy “napjainkban a marihuána negyvenszer (!) potensebb, mint 10, 15, 20 évvel ezelőtt”.